26.Fejezet:Fájdalmas valóság...

-Hercegnő? – kérdezte az angyal óvatosan és a szememet fürkészte.
-Na először is! – emeltem fel a hangom és kezdtem bele a mondandómba.
-Ne hívj hercegnőnek mert nem vagyok az! Másodszor: A nevem Katherine! Harmadszor: Nekem nincs anyám, se apám, se Istenem se semmim! Mindig is ateista voltam, nem jártam templomba, és semmi közöm nincs a vallások cifra dolgaihoz sem – hadartam egyszerre a dolgokat.
-Tudom hogy ez egyszerre sok lehet neked, de nekem az a feladatom hogy felkészítselek a teendőidre - vakarta meg a tarkóját az angyal és együtt érzően rám mosolygott.
-Nekem nincs semmi feladatom! - vágtam rá gyorsan, de azonnal ki is javítottam magam. -Azon kívül hogy az életerő fiolákat elszállítsam a Kentauroknak!
-Azzal még várhatsz! -mosolygott rám, amitől majdnem elolvadtam. Te jó ég! Miért kell ennyire cukinak lennie? – elmélkedtem és próbáltam magam észhez téríteni.
-Még is hogyan kerültünk ide? – kérdeztem rá, és lenéztem a mélységbe. Maga a kilátás gyönyörű volt, az egész város fehér palotákban pompázott, itt a szegénységnek és a bűnözésnek nyoma sem volt.
-Amikor rátok találtunk te eszméletlen voltál, és egy rakás test hevert körülöttetek. A barátod félholtan is téged szorongatott és próbált megvédeni, még tőlem is – nézett fel az égre a fiú és a kezében egy fényes medált szorongatott.
-Mivel ember vagyok és küldetésen voltunk, ez természetes reakció, én is ezt tettem volna a helyében – válaszoltam majd ránéztem.
-Nem vagy ember... holló hercegnő vagy!
-Most légy oly szíves és vigyél le innen a többiekhez, mert erre nekem nincs időm! – kérleltem, majd próbáltam rácsimpaszkodni.
-Sajnálom, de a lejutást neked kell megoldanod – tolt el magától és hátrált pár lépést. -Ebben én nem segíthetek. Viszont ezt a nyakéket fogadd el, megvéd sok mindentől! – húzta félre a hajamat az útból és felrakta a láncot.
Bizalmatlanul ugyan, de engedtem neki és kíváncsian fogtam meg a meglepően meleg nyakéket. A medál maga egy egyszerű fekete holló-t ábrázolt, aminek a karmaiban egy vörös szív helyezkedett el. Gyönyörű volt, egyszerű, de csodaszép.
-Várj! Mi az hogy egyedül kell innen lejutnom? – kaptam észhez és már egy kicsit sem voltam nyugodt.
-Ahogy mondtam – válaszolta és a magasba röppent. -Meg kell tanulnod használni az erődet, és én épp ezért vagyok itt! – ecsetelte, majd egy fuvallattal eltűnt a felhők világában.
-Aham...te meg csak azt hiszed...AZONNAL GYERE VISSZA,TE TÚLMÉRETEZETT MADÁR! – kiáltottam utána, de csak a visszhangomat hallottam vissza.
-Még is hogyan jussak le innen? Miért mindig én? – roskadtam magamba és az épület idomait fürkészve, kapaszkodó és láb támasz után kutattam.
-Persze Katherine! Kiváló megoldás a halálra! – elmélkedtem a felmerülő ötleteimen és már teljesen elvesztem a bennem kavargó tanácstalanságban.
-Ha lenne nálam egy joint, már rég rágyújtottam volna...de ezen az átkozott épületen még egy épeszű ember/lény sincs, nem hogy joint! – beszélgettem saját magammal és ismét a szabadulásomon törtem a fejem.
-Amanadiel soha nem tudja hol a határ – szólalt meg egy férfi hang a hátam mögött. -Ki vagy? – pördültem hátra hirtelen, elvesztve az egyensúlyomat. Zuhanok! Te jó ég! MEGHALOK! – hallottam meg a fejemben kavargó gondolatokat amik levetítték életem képeit.
-Ember lány és hercegnő, gyenge párosítás – motyogta a srác és félkezével elkapott, ezzel megmentve engem a halálos zuhanástól, majd felhúzott.
-Nem vagyok hercegnő!-kapkodtam előtte a kezeim és kiszabadultam szorításából, hogy jobban szemügyre tudjam venni ezt a bunkó alakot. Meghaltam és a mennyben vagyok! Te jó ég! Elolvadok! A srác megláthatta a zavartságom és egy kaján vigyorral elém lépett majd meghajolt.
-Sokan álmodoznak rólam hercegnő, de a te közeledésedet szívesen fogadom akármikor – nézett rám fekete haja mögül a srác, éktelen vigyor kíséretében.
-MÁR MONDTAM HOGY NEM VAGYOK HERCEGNŐ! KATHERINE VAGYOK! – emeltem fel a hangom és a tenyeremmel eltakartam az arcom, hogy ne lássa a pirulásom.
-Én pedig Dante! – mondta, még mindig engem bámulva. Fekete haja kiemelte a félelmetesen gyönyörű barna szemét, amitől minden lány a mennyekben érezné magát.

-Mit akarsz? – kérdeztem mérgelődve és hátat fordítottam neki.
-Megmentelek – válaszolta és az ölébe kapott.
-Mit csinálsz, te szerencsétlen?- pirultam el és kapálózva próbáltam kiszabadulni a karjaiból.
-Leviszlek, úgy hogy maradj nyugton! – szólt rám szigorúan és erősített a szorításán. -N..em..kell..ÁÁááá...! A srác egy lendülettel levetette magát az épület tetejéről és állva zuhantunk a semmibe.
-MEGŐRŰLTÉL? TE IDIÓTA! MOST MIND A KETTEN MEGHALUNK! – keltem ki magamból és felkészültem a becsapódásra. Aztán szárnyak rajzolódtak ki a fiú hátán. Ő is egy angyal! – döbbentem rá. Bár az ő szárnyai feketék voltak.
-Dante! Azonnal engedj el vagy kitépem a tollaid! – néztem rá dühösen. Most meg Amanadiel azt foglya gondolni, hogy egyedül képtelen vagyok meg birkózni a dolgokkal! Még mit nem! Egész életemben egyedül kellett boldoguljak és nem akarom, hogy jöjjön egy bájgúnár, aki játssza itt nekem a hős szerepét. Miért emlékeztet engem Nevrára? Jézusom, Katherine, nem kell egyből rémeket látni! – szidtam össze magam, a rémes gondolatok miatt. A fiú nem volt hajlandó elereszteni és bár őrültség lett volna abban a magaslatban, ahol voltunk, de úgy voltam vele, ha már "holló hercegnő" vagyok, akkor csak nem lehet olyan nagy bajom. Így hát próbáltam elérni a szárnyait, hogy jó adag tollától megfoszthassam. Sikerült. Dante fájdalmasan kiáltott fel, én pedig ismét zuhantam. Az adrenalin teljesen szétáradt bennem és csak egy dolog lebegett a szemeim előtt; vagy meghalok, mert Dante ezek után tutira nem segít, vagy valami oltári szerencsének köszönhetően életben maradok. Bár nem reménykedtem benne, amilyen szerencsétlen vagyok! A láncom vakító fényességgel ragyogásba kezdett.
-Hercegnő! -halottam a távolból Dante aggodalommal teli kiáltását, és ekkor megjelentek.
A hollók, mint azon az éjszakán, amikor bajban voltam. Akár merre néztem mindenütt ott voltak és erős fájdalom hasított az egész testembe. Úgy éreztem, mintha a hátam szétszakadna és a fájdalomtól könnyezni kezdtem. A szememből vérfolyt, amitől elfogott a rémület.

Már nem zuhantam tovább. Valami meggátolt benne. - A szárnyaim! - hitetlenkedtem. Repültem és most teljesen tiszta voltam, okom sem volt arra, hogy hallucinációnak tudjam be a dolgot. Bár egy kis gyakorlás rámfért volna, ami a repülést illeti, végül sikeresen földet értem.
Dante is utolért, majd megszólalt.
-A frászt hoztad rám! Legközelebb, ha öngyilkos akarsz lenni, megkérlek, hogy ne előttem csináld!
-Nyugi előtte végzek veled, hogy ne kelljen végig nézned! – mosolyogtam rá.
-Ez azt jelenti, hogy még a túlvilágon is együtt akarsz lenni velem? – húzta kaján vigyorra a száját.
-Csak szeretnéd! – kacsintottam rá, majd elindultam volna, hogy megkeressem Jamont és Leiftant, de megragadta a csuklómat és megcsókolt. Teljesen lefagytam, erre egyáltalán nem számítottam.
-Ezt a tollaim miatt! – kacsintott ő is én pedig gyors léptekkel eltűntem onnan. Francba! Még senki sem tudott így kifosztani a szavaimból, erre megcsókol ez a pasas és se köpni, se nyelni nem tudok. Ha ezt Nevra csinálta volna, tuti kivájtam volna a szemeit! Ez milyen szellemes! Kivájni a szemeit, mint egy holló! – nevettem el magam. Majd megmutatom neki, ha még egyszer velem packázik! Jaj Katherine nem kéne még itt is, arra az önelégült szoknyapecérre gondolnod!
-Katherine minden rendben? -szakított ki a gondolataimból Leiftan hangja.
-I... igen.
-A szemeid! – tátotta el a száját, majd közelebb sétált és elő vett egy kendőt a kabátja zsebéből. Óvatosan törölgetni kezdte a vért az arcomról.
-Ilyesztően néztél ki! – mosolygott .
-Miért? -Az arcod véresen és magadban szitkozódtál, ráadásul a homlokodat csapdostad. Azt hiszem valami olyasmit emlegettél, hogy kiakarsz valamit verni a fejedből. Hú magamban beszélek és még csak nem is emlékszem rá, miket mondtam? Tuti leszedálnak egy szanatóriumba, ha egyszer haza jutok!
-Hol van Jamon? – kérdeztem.
-Megsérült.
-Miattam? – képedtem el.
-Ne hibáztasd magad! – tolt félre egy hajtincset az arcomból. Teljesen zavarba jöttem. Muszáj mindenkinek zavarba hoznia? Kikéne írnom a homlokomra, hogy pasi mágnes!
-Öhöm! – köszörültem meg a torkom. -Látni szeretném! – szerettem volna a saját két szememmel tanúbizonyságot nyerni arról, hogyan van.
Leiftan magával vitt a szobába, ahol társunkat ápolták. Nem festett túl jól, de amikor észre vette, hogy ott vagyok, mosolygott rám. Szégyelltem magam. Jamon egy csupa szív ogre. Amilyen nagy, olyan hatalmas a szíve.
-Jamon örülni, hogy Katherine eljönni hozzá – nyöszörgött a fájdalmai miatt.
-Sajnálom Jamon. Mond csak, hogy érzed magad? – kérdeztem bűnbánóan.
-Én rendbe jönni! Jamon erős lenni! -Katherine.
Beletelhet egy pár napba, amíg rendbe jön. Addig itt marad!
-Miért, mi hová megyünk? – néztem Leiftanra hülyén. -Küldetésünk van nem emlékszel?
-Áh! Hát persze, hogy emlékszem!
-Hazudsz, teljesen kiment a fejedből – vigyorgott a fiú. -Utálom, hogy ennyire lelehet olvasni az arcomról mindent! Mostantól maszkot fogok hordani!
-Egyébként meg, ha nem vetted volna észre létszám hiányban vagyunk.
-Nem dehogy! – a hideg futkosott rajtam, ahogy az ismerős hang felcsendült mögülem.
Ez nem lehet igaz! Biztosan csak a szelleme, aki jött kísérteni! Mi a büdös francot keres itt a vérszívó?
-Te minek jöttél? Menj haza... vagyis ahová akarsz csak innen el! – akadtam ki a jelenlétén.
-Örülök, hogy örülsz! – vigyorgott pimaszul. Azonnal fogtam magam és őrült módjára futni kezdtem, hogy csak minél távolabb kerüljek Nevrától. Sikeresen benyitottam a trónterembe, ahol a király és a királyné azaz a szüleim, amit még most is képtelen vagyok elhinni, egy fontos beszélgetést folytattak valakikkel. Dante és Amanadiel is ott tartózkodtak. Sőt Leiftan és Nevra szintén berontottak utánam.
Azt hiszem most kell elő vegyem a színészi tehetségem!
-Okééé – húztam el az é-t, majd ájulás szerűen kiterültem a padlón.
-Elnézést! – szólt a jelenlévőkhöz az anyám, majd a szemem kissé kinyitva láttam, hogy felém tart.
-Héj Katherine! Kellj már fel a földről! – szólalt meg Nevra.
-Nem tudok te ütődött, elzsibbadt a lábam! – suttogtam.
-Te lennél Katherine a lányom? – kérdezte a királyné.
-Ez biztosan csak egy félreértés! - nyöszörögtem, mint aki rosszul van.
-Én is ebben reménykedek! Most pedig állj fel szépen a földről!
-Majd én segítek... – szólalt meg a vámpír, mire felugrottam.
-Elmúlt a lábzsibbadás! – vigyorogtam idegesen, miközben a hajamba túrtam. Kimentünk a srácokkal a folyosóra. Dante és Amanadiel is csatlakoztak hozzánk.
-Ez eléggé kínos volt Katherine hercegnő! – vigyorgott lelkesen Dante.
-Nem tudnátok befogni? - keltem ki magamból.
- Nevra helyettesíti Jamont...
-Ezt nem akarom hallani Leiftan neharagudj! Már így is fáj a fejem – morogtam.
-Ha gondoljátok mi is elkísérhetünk titeket a küldetésetekre! – ajánlotta fel Amanadiel.
-Srácok azt hiszem... elfogok ájulni! – kezdtem elgyengülni és ezúttal halálosan komolyan.
-Katherine minden rendben? Katherine! – visszhangzott a fiúk hangja a fülemben és mielőtt elsötétült volna minden, s földet értem volna, két kéz fonódott a derekam köré. Valaki az ölébe vett, de nem tudtam behatárolni melyikőjük, mert a sötétség magával ragadott.

Nagyon sokat segített az ihletelésében és megvalósításában:
-Hayle